A hatalom szisztémái: beszélgetések a globális demokratikus felkelésekről

Ez a cikk először a TomDispatch.com oldalon jelent meg, részlet Chomsky új, "Power Systems: Conversations on Global Democratic Uprisings and the New Challenges to U.S. Empire" (A hatalom szisztémái: beszélgetések a globális demokratikus felkelésekről és az amerikai impériumot ért új kihívásokról) c. könyvéből. Interjú, melyben a kérdéseket felteszi David Barsamian (B), válaszol Noah Chomsky (C).

B: Az Egyesült Államok ugyanúgy, mint korábban, most is szilárdan ellenőrzése alatt tartja Közel-Kelet energetikai készleteit?

C: A fő olaj- és gáztemelő országokat, akárcsak korábban, kőkemény diktatúrák uralják, s ezeket a Nyugat támogatja. Bár az "arab tavasz" sikerei igen korlátozottnak tűnnek, mégis érezhető jelentőségük van. A Nyugat által ellenőrzött diktatúra-szisztéma porlad. Valójában a diktatórikus rendszerek bomladozása már elég régóta folyik. Például ha visszatekintünk 50 évvel ezelőttre, akkor azt látjuk, hogy az energiakészleteket -ezek helyzete nyugtalanítja leginkább az amerikai stratégákat- alapvetően államosították, nemzeti tulajdonba vették. Nyugat folyamatosan változtatni akar ezen a helyzeten, de próbálkozásai sikertelenek.


Példaként vizsgáljuk mag Irakot, amit az amerikai hasereg lerohant. Mindenki -kivéve a begyepesedett agyú ideológusokat- számára világos, hogy nem a demokrácia iránt érzett forró szeretetünktől vezérelve törtünk be Irakba, hanem azért, mert ez az ország rendelkezik a világ 2. vagy 3. legnagyobb kőolajkészletével. Csak ráadás, hogy a legnagyobb olajkitermelő régió középpontjában fekszik. Persze ilyesmiről tilos beszélni. Az ilyen beszédeket manapság összeesküvés elméleteknek tartják.

Az iraki nacionalizmus komoly vereséget mért az Egyesült Államokra, s ezt alapvetően erőszakmentes módszerekkel érte el. Az Államok képes volt megölni tetszőleges számú fegyveres ellenállót, de nem tudott mit kezdeni azzal a félmilliós tömeggel, ami kiment az utcára tüntetni. Irak lépésről lépésre ki tudott egy olyan irányítási rendszert dolgozni, ami megállította a megszálló erőket. 2007. novemberében már világos volt, hogy az Egyesült Államoknak igen nehéz lesz elérnie kitűzött céljait. Pikantériája a dolognak, hogy pont ekkor váltak ismertté pontosan ezek a célok. 2007. novemberében az ifjabb Bush adminisztrációja hivatalosan bejelentette, hogy milyen megállapodásokat akar kötni Irakkal. Bushnak két alapvető követelése volt. Az első az, hogy az USA megtartja iraki katonai támaszpontjait, és azokról minden korlátozás nélkül akármilyen hadműveletet elindíthat. A második: az iraki kormánynak "elő kell segítenie a külföldi  -mindenek előtt az amerikai- beruházások beözönlését." Bush 2008. januárjában igen egyértelműen szólt minderről egyik búcsúbeszédében. Eltelt egy pár hónap, Irak ellenállása egyre fokozódott a követelésekkel szemben, s az Államoknak le kellett mondania követeléseiről. Az Irak feletti hatalom szemlátomást kicsúszott az USA kezéből.

Irakban megkíséreltük, hogy erőszakkal újra felállítsunk egy régimódi, totaliáriánus irányítási rendszert. Ez a kísérlet kudarcot szenvedett. Nekem úgy tűnik, hogy a II. Világháború óta az amerikai politika teljes egésze változatlan. Megjegyzem: ennek a politikának megvalósítási lehetőségei egyre szűkülnek.

B: Gazdaságunk gyengülése miatt szűkülnek?

C: Részben. Másrészt azért, mert a világ sokszínűbb lett. Jelenleg a Földön sokkal több hatalmi centrum van. A II. Világháború végén az Egyesült Államok hatalma csúcspontján volt. Övé volt a világ gazdagságának fele, versenytársai vagy komoly károkat szenvedtek a háborúban, vagy szó szerint szétverték azokat. Az USA kimondhatatlan biztonságban érezhette magát, s a dolgok szabályos rendje szerint kidolgozta terveit a világ irányítására. Akkor az a feladat elég reálisnak tűnt.

B: Ez az, amit "grandiózus territorális terveknek" neveztek?

C: Igen. Közvetlenül a II. Világháború befejezése után George Kennan, a kormányzat politikai tervezésének főnöke munkatársaival nekilátott a részletek kidolgozásához, majd ennek befejeztével realizálni kezdék a tervet. Mindaz, ami jelenleg Közel-Keleten és Észak Afrikában, és bizonyos mértékig az is, ami Dél-Amerkában történik, lényegében az1940-es évek végéhez köthető. Az amerikai hegemóniát 1949-ben érte az első csapás. Ez az az esemény, amit meglehetősen érdekes módon "Kína elvesztésének" neveznek. A kifejezés valóban igen érdekes, s mint olyat, soha senki nem tette górcső alá. Sok vita folyt arról, hogy ki is a felelős Kína elvesztéséért. Akkoriban ez lett a legfontosabb külpolitikai kérdés. Visszatérve a "Kína elvesztése" kifejezésre, ez egy igen érdekes nyelvi szókapcsolat. Elveszteni csak azt lehet, amit birtoklunk. Tehát ebből kiindulva 1949. előtt szó szerint azt mondtuk, hogy Kína a mi birtokunk. S ha a kínaiak függetlenségre törekszenek, akkor elveszik tőlünk Kínát. Ezután egyéb "borzalmak" következtek: "Latin-Amerika elvesztése", "Közel-Kelet elvesztése", valamint néhány más ország "elvesztése". S ez az egész "elvesztés" mantra azt az üzenetet hordozta, hogy a világ a miénk, hozzánk tartozik.

Napjainkban neves hazai külpolitikai folyóirataink cikkein kívül ha más támpontra is szükségünk van, elég a republikánusokat hallgatni; a folyóiratokkal együtt állandóan azt kérdezik: "Miként lehet megelőzni a további veszteségeket?" Persze időközben a világ feletti kontroll fenntartásának lehetőségei igen beszűkültek. 1970-re gazdasági értelemben a világ három pólusúvá vált. Volt az USA-ra alapozott észak-amerikai  központ, méreteiben az Államokkal egyenértékű európai Németország központtal, valamint a kelet-ázsiai központ Japán vezetésével - akkoriban ez volt a világ legdinamikusabban fejlődő régiója. Azóta a világgazdasági rend sokkal összetettebb lett. Ezért politikánkat nehezebb végrehajtani, hiszen az 1940-es évektől a világ sokat, külpolitikai alapelveink meg alig változtak.

Nézzük Clinton doktrináját. Röviden összefoglalva arról szól, hogy az Egyesült Államoknak egyoldalúan (értsd: saját döntése alapján...a ford) joga van erőt alkalmazni annak érdekében, hogy biztosítsa maga számára az "akadálytalan hozzáférést a kulcspiacokhoz, valamint az energia-és stratégiai anyagkészletekhez". Ez felülmúl mindent, amit Georga Bush mondott. Ez viszonylag csendes és nyugalmat sugárzó doktrina volt, a többihez képest kevésbé dölyfös és durva, ezért nem is váltott ki különosebb felháborodást. Abbeli hitünk, hogy "jogunk van", mind a mai napig él. Sőt, intellektuális kultúránk szerves része.

Oszama ben Laden likvidálása után azonnal, a helyeslő tapsviharral és örömkiáltásokkal egyidőben megjelent néhány kritikus hangvételű kommentár, ezek szerzői kétségbe vonták az akció törvényességét. Sok-sok évszázaddal ezelőtt már létezett valami olyasmi, hogy az ártatlanság vélelme. Ha valakit valamivel gyanúsítanak, mindaddig gyanúsitott marad, amíg bűnössé nem nyilvánítják. Ennek helye pedig a bíróság. Ez az amerikai jog egyik legalapvetőbb része, léte hazánkban a Függetlenségi Nyilatkozattal kezdődött. Szóval volt néhány hang, ami azt mondta, hogy talán mégsem kellene teljes egészében kidobni az angol-amerikai jog alapjait. Ezek a vélemények nagy felháborodást váltottak ki, a legérdekesebb reakciók szokásos módon a  balliberális spektrum széléről érkeztek. Matthew Yglesias -ismert és tiszteletre méltó balliberális kommentátor- írt egy cikket, amiben kinevette ezeket a véleményeket. Kijelentette, hogy ezek "elképesztően naív" és ostoba vélemények. Aztán meg is indokolta kijelentését. A következőket írja: "A nemzetközi életben fennálló rend egyik fő funkciója az, hogy törvényesítse a nyugati hatalmak eljárását abban az esetben is, ha az akár emberéletet követelő katonai harci bevetésként valósul meg". Yglesias természetesen nem Norvégiára vagy Luxemburgra gondolt, hanem az Egyesült Államokra. Tehát az alapelv, amin az egész nemzetközi kapcsolatrendszer alapul az, hogy az Államoknak jogában áll erőt alkalmaznia mindannyiszor, aháhyszor csak eszébe jut. Azok a vélemények pedig, amik szerint az USA megsérti a nemzetközi jog normáit, elképesztően naívak és végtelenül ostobák. Egyébként ez rám is vonatkozik, én pedig örömmel veszem magamra ezt a bűnt. Szerintem is a Függetlenségi Nyilatkozat és a nemzetközi jog normái érnek annyit, hogy legalább egy kis tiszteletet tanúsítsunk irányukba.

Minderről csupán azért beszélek, hogy szemléltessem a következőket: intellektuális kultúránkban, és a politikai spektrum szélén levő úgynevezett balliberálisok alapelvei nem mentek át egy valamennyire is jelentős változáson. Közben elveik megvalósításának lehetőségei jelentősen csökkentek. Ez az oka annak, hogy Amerika hanyatlásáról beszélnek. Pillantson bele a "Foreign Affairs" -ez politikacsinálóink fő szócsöve- 2013-as utolsó számába! Fedőlapján hatalmas és feltűnő betűkkel ez áll: "Amerikának vége?" Ez azoknak a szabványos siránkozása, akik szerint mindennek hozzájuk kell tartoznia. Ha úgy véljük, hogy mindent birtokolnunk kell, s valami ok miatt ez nem valósul meg, akkor szerintünk valamit elvesztünk, ez pedig tragédia, a világ kezd összeomlani. Tényleg úgy van, hogy Amerikának vége? Sok évvel ezelőtt "elvesztettük" Kínát, majd "elvesztettük" Délkelet Ázsiát, ezután meg Dél-Amerikát. Könnyen meglehet, hogy elvesztjük Közel-Kelet és Észak-Afrika országait is. Amerikának mindannyiszor vége lett, vége lesz? Ez a paranoia különleges formája,a szupergazdagok és a szuperhatalommal rendelkezők paranoiája. Amennyiben nem uralnak mindent, az katasztrófa.

B: A New York Times írja:  az "arab tavasszal" kapcsolatos politikai nehézségeink lényege az, hogy miként hangoljuk össze az amerikai hívószavakat -ezek a demokratikus átmenet támogatása, a stabilitás megteremtése- a tekintélyes politikai erővé vált iszlamistáktól való félelemmel". Tehát a NY Times az USA három célját említi. Ön mit gondol erről?

C: Két cél megnevezése pontos. Az Egyesült Államok a stabilitásért küzd. Persze ehhez meg kell érteni, hogy az USA mit ért stabilitás alatt. Szerinte a stabilitás az amerikai utasítások maradéktalan végrehajtása. Például az Irán ellen felhozott vádak egyike, s ez szerintünk egy nagy külpolitikai veszély s egyben fenyegetés, az, hogy destabilizálja Irakot és Afganisztánt. Hogy hogyan? Igyekszik befolyását kiterjeszteni a szomszédos országgokra. Mi pedig úgy "stabilizálunk" a sárgolyó ellenkező felén levő országokat, hogy lerohanjuk, rommá lőjük azokat.

Időről időre előhozom az ilyen helyzetek illusztrálására szolgáló kedvenc példámat. Ez egy igen ismert és jó liberális külpolitikai elemző, James Chace, -a "Foreign Affairs" korábbi szerkesztője-  mondása. Salvador Aliende rezsimjének 1973-as bukásáról, Pinochet diktatúrájáról beszélgettünk. Ennek során megjegyezte, hogy szükség volt "Chilét destabilizálnunk annak érdekében, hogy stabilizálni tudjuk". Azt, hogy az ilyesfajta ellentmondás nemigen érthető más számára, nem tudja felfogni. Szóval szükség volt szétverni egy parlamentáris rendszert, hogy stabilitást teremtsünk. Tehát ahogy gondolkodnak, úgy is cselekszenek. Elvégre tényleg stabilitás pártiak vagyunk, bár csak technikai értelemben.

A politikai iszlám miatt érzett aggodalom hasonló ahhoz, amit minden más, általunk nem kontrollált vagy nem kontorállható esemény vált ki belőlünk. Mindennek, ami nem függ tőlünk, feltétlenül aggodalmat kell, hogy kiváltson belőlünk, hiszen lehetséges, hogy esetleg gyengíteni fog minket. Itt nyilvánvalóan akad egy kis paradoxon, mert az Egyesült Államok és Britania tradícionálisan teljes erejükkel a radikális iszlamista fundamentalizmust támogatják, nem pedig a politikus iszlámot, bár a fundamentalizmus az az erő, ami képes feltertóztatni a világi nacionalizmust. Egyébként a világi nacionalizmus megjelenése mindig aggodalommal töltött el bennünket. Például Szaúd-Arábia a világ legmegrögzöttebb fundamentalista állama, egy radikális iszlám ország. Misszionáriusi törekvései vannak, terjeszti a radikális iszlámot például Pakisztánban, pénzeli a terrorizmust. Azonban Szaúd-Arábia egyben az amerikai és brit politika bástyája is. Következetesen támogattuk a szaúdiakat, védtük őket az egyiptomi Naszer és az iraki Kaszim világi nacionalizmusa jelntette veszélytől és minden mástól is. A politikai iszlámot azonban nem szeretjük, mert akár függetlenné is válhat.
Az Ön által említett három elem közül az első -elkötelezettség a demokrácia iránt- ez Joszif Szálin beszédeinek egyik kliséje, a szabadság, demokrácia, a világ felszabadítása ideáit emlegető szónoklatainak kísérő mantrája. Ha ilyen kijelentéseket hallunk egy komisszár vagy egy iráni ajatollah szájából, kinevetjük őket. Ellenben ha nyugati vezető politikusok mondják ugyanezt, akkor szívesen, sőt, némi áhitattal bólogatunk nekik.

Ha megvizsgáljuk a tényeket, akkor a mi demokrácia iránti elkötelezettségünk egy rossz vicc. Az úgynevezett demokráciaterjesztés egyik fő szakértője Thomas Carothers, ő meglehetősen konzervatív és igen autoriter módon gondolkodik. "Neoreagenista", nem lángszavú liberális. Reagen elnöksége alatt az államvezetésben dolgozott, majd írt néhány könyvet a demokráciaterjesztésről, -ezt a témát igen komolyan veszi. Azt mondja, hogy igen, ez az eszme mélyen az amerikai ideálokban gyökerezik, de igen szórakoztató története van. Ez a történet arról szól, hogy minden egyes amerikai adminisztráció skizofréniában (tudathasadás) szenvedett, illetve szenved. Csak abban az esetben támogatják a demokráciát, ha az megfelel az USA meghatározott stratégiai és gazdasági érdekeinek. Carothers ezt valamiféle furcsa patológiának nevezi, olyannak, mintha az USA-nak pszichiátriai kezelésre lenne szüksége. Természetesen van még több ütközőpont is, de ezek kifejtéséhez és megértetéséhez sok időre, a befogadó részéről pedig igen nagy tájékozottságra van szükség.

B: Mubarak elnök bukása után néhány hónappal a vádlottak padján találta magát, a vádemelés megtörtént, börtönbüntetés fenyegeti. Elképzelhetetlen, hogy  Irakban vagy bárhol máshol felelősségre vonnának amerikai vezetőket háborús bűntetteikért. Megváltozhat e valamikor ez a helyzet?

C: Nos, erre Yglesias alapelve a felelet: a nemzetközi rend azon alapul, hogy az Egyesült Államoknak joga van erőszakot alkalmaznia akkor, amikor csak jónak látja.

B: És senki másnak nincsilyen joga.

C: Természetesen nincs. Persze lehtséges, hogy szatellit államainknak megadjuk. Ha Izrael megtámadja Libanont, megöl párezer embert és lerombolja az ország felét, az semmiség, normális dolog. Ez igen érdekes. Barack Obama, mielőtt elnök lett, szenátor volt. Szenátorként nem valami sokat csinált, néhány dolgot azért megtett, amire különösen büszke. Például látogassuk meg elnökválasztási kampányban használt weboldalát. Ott külön kiemeli azt, hogy 2006-ban, amikor Izrael megtámadta Libanont, egyik kezdeményezője volt annak a szenátusi határozatnak, amiben azt követelték, hogy az Egyesült Államok ne avatkozzon be, ne zavarja Izrael hadműveleteit, hagyja elérni tervezett céljait. Ugyanez a szenátusi határozat elítélte Iránt és Szíriát, mert támogatták az izraeli támadással szembeni ellenállást. A támadás eredményeként Libanon déli része romhalmazzá vált. Mellékesen megjegyezve ez a "romhalmazzá válás" 25 év alatt ötödször történt meg. Tehát a vazallusoknak jár ez a jog.  Ez vonatkozik más amerikai kliensekre is.

Azonban minden joggal Washington rendelkezik. Látja, ezt jelenti a "világot uralni". Ez olyan, mint a levegő, amit belélegzünk. Létezése kétségbevonhatatlan. Nemzetközi viszonyrendszerünk korszerű teóriájának kidolgozója Hans Morgenthau. Igen kellemes ember, a nemzetközi ügyekkel foglalkozó politológusok és szakemberek közt azon kevesek egyike volt, aki erkölcsi, nem pedig taktikai szempontból bírálta a vietnami háborút. Ritka egy ember volt. Írt egy könyvet "The Purpose of American Politics" (Az amerikai politika célja) címmel. Unikális okfejtése van. Szerinte az USA kivételével egyetlen más országnak sincs célja. Amerka célja pedig "transzcendens": szabadságot és igazságosságot vinni a világ összes országába. Ugyanolyan jó tudós, mint Carothers. Következőképp értelmezi a tényeket, ezt írja: ha a tényeket tanulmányozzuk, úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok nem teljesíti transzcendes céljait. Ezután meg  traszcendes céljaink tagadásáról a következőket állítja: "ez ugyanaz, mint az eretnekség bűnébe esett ateistáknak a vallás megalapozottságának tagadása." Kiváló párhuzam. Ez egy mélyen gyökeredző vallási meggyőződés. Annyira mély, hogy nehéz vele bármit is kezdeni. Ugyanis ha valaki ki merészeli fejezni kételyeit,  ez a hisztériához közeli állapotot generál, s általában oda vezet, hogy a bírálót amerikaellenességgel, az USA gyűlöletével vádolják. Ez érdekes koncepció, demokratikus közösségekben ilyen nincs, csak a totaliáriánus rendszerekben. Országunkban pedig sajnos ez magától értetődő.

forrás: "The Nation" - www.thenation.com, USA; Noam Chomsky