Amerika globális béketeremtő múltjának legendája

Nyilvánvaló, hogy felismerték: az egypólusú amerikai világrend az utolsókat rúgja, s hogy a nemzetközi rendszer fokozatosan többpólusúvá válik. Egyes tudós férfiak figyelmeztetnek minket: hamarosan eljön az az idő, amikor visszasírjuk az Amerikai Birodalmat. "Ha az amerikai erő és hatalom meggyengül, akkor vele együtt hanyatlásnak indulnak azok az intézmények és normák, amiket jelenleg támogat és képvisel, azok akár teljes egészében megsemmisülhetnek, amikor megkezdjük az áttérést az új világrendre vagy rendezetlenségre." - írta óvó figyelmeztetésként Robert Kagan, vezető neokonzervatív bölcselő. - "Akár azt is fel- és beismerhetjük, hogy az Egyesült Államok kulcsfontosságú szerepet játszott a jelenlegi világrend megőrzésében, s hogy az amerikai hatalom alternatívája nem a béke és a harmónia, hanem a káosz és a katasztrófa. Pont úgy, mint ahogy a világ kinézett az amerikai rend megjelenése előtt".

Kagan és mások az utóbbi időben élesen kritizálják úgy itthon, mint külföldön Obama adminisztrációjának külpolitikáját: véleményük szerint képtelen ellenállni a damaszkuszi, moszkvai és pekingi amerikaellenességnek. Még keményebben fejtik ki véleményüket, amikor annak a baljós, a világban eluralkodó zűrzavar előjeleire emlékeztetnek, ami állítólag bekövetkezik az amerikai hatalom gyengülése miatt. "Lesz, aki örülni fog az amerikai elrettentő erő hanyatlásának. Azonban akárhol is élnek, ezek az emberek rá fognak jönni, hogy a régi világrendet felváltó új sokkal rosszabb lesz", - vonják le a következtetést az Economist-ban megjelent írásukban annak szerzői. Felhívják a figyelmet arra, hogy "Amerika a régi szép időkkel ellentétben nem kelt félelmet ellenségeiben, barátaiban meg nyugalmat, nem sugároz feléjük szellemi frissességet". Végkövetkeztetésük:

"Az amerikai hatalom félannyira sem rettenetes, mint annak hiánya".

Ezek és a hasonló előrejelzések az általunk ismert világrend közelgő végéről, ami bekövetkezik, ha az Egyesült Államok nem tesz lépéseket Szíria elnöke, Bashar Aszad eltévolítása érdekében, ha nem állítja meg az orosz vezető, Vlagyinir Putyin ukrajnai intervencióját, ha Kelet-Ázsiában nem védi meg szövetségeseit Kínával folytatott területi vitáikban, ha nem állítja le az iráni atomprogramot, ha nem beszéli rá Izraelt és Palesztinát a békére, ha nem...(a lista még sokáig folytatható...a szerző), a józan ész szerint ellentmondásosak, és tisztességtelen feltételezéseken alapulnak.

Amikor ezek a kritikusok a világ stabilitásának régi szép idejére emlékeznek, amit az amerikai egyeduralom biztosított, nem a hidegháború korszakára emlékeztetnek, hanem arra, ami a berlini fal leomlása és azután következett, amit a Szovjetúnió felbomlásának neveznek. Azok az amerikai katonai egyeduralom "arany" évtizedei, amivel világszerte fenntartották a békét, feltételezhetően a végüket járják, s mindez azért történik, mert Barack Obama elnök "hallhatóan töpreng az amerikai hatalom korlátairól", valamint elősegíti az "amerikai bátortalanság erősödése eszméjének" terjedését - ha az Economist folyóirat szóhasználatával élünk. Ez a "bátortalanság" valójában téves jelzéseket küld a világ "rossz fickóinak", arra buzdítja őket, hogy kihívást intézzenek Amerika hatalma és regionális szövetségesei (Közel-Keleten Szaud-Arábia és Izrael, Európában Lengyelország és a balti államok, Kelet-Ázsiában Japán és Korea) ellen, ez pedig idővel új fegyveres konfliktusokat szül. Ennek eredményeként az amerikai kontinensnek sem marad sok választása; vagy bizonyos távolságtartással az USA-tól egyoldalú önvédelmi intézkedéseket hoz, vagy rosszabb esetben az Aszad és Putyin-féle baljós alakokkal lép kapcsolatba. Az Economist még azt is feltételezi, hogy a posztamerikai világban Izrael India és Kína irányába kezd orientálódni.

Próbáljanak meg hasonló gondolkodási módot alkalmazni a közelmúltra is, amikor állítólag a Pax Americana uralkodott a világban, amikor is a hidegháború eredményeként az Egyesült Államok vitathatatlanul győztes világhatalom lett. Akkoriban egy Szaddam Huszein nevű kiskaliberű diktátor készséggel rátámadt Kuvaitra, ezzel demonstratívan kimutatta engedetlenségét az egyetlen megmaradt szuperhatalommal és az általa felállított új világrenddel szemben. Az USA-nak ezért nem volt választási lehetősége, kénytelen volt perzsa-öbölbeli szövetségesei segítségére sietni, katonai erőt bevetni, hogy kiverje az iraki hadsereget Kuvaitból. Az első öbölháború a "kettős elrettentés stratégiájának" proklamációja volt Irak és Irán számára, a régióban az utóbbi szintén az amerikai katonai beavatkozás "várakozó listáján" szerepelt.

Mit ad Isten, az amerikai katonai erőnek ez a hatásos demonstrációja nem tartott vissza egy másik "rossz fiút", a szerb Szlobodan Milosevicset. Rá sem hederített az amerikai diktátumra, a széteső Jugoszláviában polgárháborúval kezdte erősíteni Szerbia hatalmát. Emiatt az amerikaiaknak újra katonai erőt kellett alkalmazniuk - ezúttal a Balkánon, a szerbek ellen. Később az USA hozzájárult Szerbia megcsonkításához, a koszovóiak elszakadásához, bár ez a lépés ellent mondott az Amerika által is támogatott nemzetközi elvnek, ami kimondja a nemzeti államok területi épségének sérthetetlenségét. (Washington ma előszeretettel hangoztatja ezt az elvet Ukrajnával kapcsolatban - a szerző).

Akárhogy' is történt, függetlenül az USA egyeduralmától, hatalmas katonai ereje és diplomáciai nyomásgyakorlási lehetőségei ellenére a Pax Americana arany évtizedeiben az amerikai elnökök képtelenek voltak békét teremteni a Szent Földön (az egyetlen sikeres, Oslóban aláírt egyezmény a kétoldalú - izraeli - palesztin - tárgyalás eredménye volt), nem tudták meggyengíteni Szaddam hatalmát Bagdadaban, valamint az Ajatollahékét Teheránban. Még azt is képtelenek voltak megakadályozni, hogy közvetlenül az USA orra előtt az Egyesült Államok új ellenségei kerüljenek hatalomra - pl. Venezuelában Ugo Csavez.

Azután a szeptember 11-i merényletek megmutatták, hogy az általánosan elfogadott axióma ellenére a hatalmas amerikai katonai fölény (A világ hadügyi kiadásainak bő fele az USA-é volt, plusz néhány jelentős katonai tételt más minisztériumok költségvetésébe tettek át - pl. a nukleáris robbanófejekről az energetikával foglalkozó minisztérium"gondoskodott"...a ford.) nem csak a globális stabilitást képtelen biztosítani, de lehetséges új fenyegetések létrejötte úgy az Államokon belül, mint külföldön, s az USA-nak ismét elhúzódó és igen sokba kerülő háborút kellett kezdenie Afganisztánban, majd Irakban. Van valami erkölcstelen és visszataszító abban, hogy Kagan, az Economist és a dicstelen háborúk más támogatói a tágabb értelemben vett Közel-Kelettel kapcsolatban újra azt kezdik bizonygatni, hogy csak az amerikai katonai erő totális bevetésével lehet visszatartani az agressziót és megteremteni a stabilitás alapjait. Ezeknek a "szakértőknek" - 9/11 után kedvenc erőszakpolitikájuk destabilizálta a Közel-Keletet, megerősítette Irán és siíta partnereinek hatalmát, s közben meggyengítették Amerika katonai és gazdasági erejét - illene bizonyos intellektuális szerénységet tanúsítaniuk.

Azonban ehelyett felszólítják Washingtont, hogy lépjen fel keményen és alkalmazzon katonai erőt az agresszorok elrettentésére és a háborúk megelőzésére, cselekedjen úgy, hogy Baltikum és Délkelet-Ázsia országainak ne kelljen diplomáciai úton egyetértésre jutniuk erős szomszédaikkal, Izraelt meg Delhi és Peking irányába noszogatják. Összességében elmondható, hogy azt követelik Washingtontól: tegyen meg minden lehetséges lépést az ellen, ami az Egyesült Államokat az új, kialakuló többpólusú világrend elfogadására késztetné.

forrás: The American Conservative, USA; Leon Hadar